Tudjátok milyen jól bevált modell szerint éltek a jelenlegi vagy az előző párkapcsolataitokban?
Elsőre nem is gondolnánk, hogy ez egyáltalán kérdéses, hiszen természetes, már a szüleink és a nagyszüleink szülei is így éltek és így házasodtak. Ez nem is lehet másként, hiszen ez a természetes. Nos, biztos vagy ebben?
Ha evolúciós szempontból nézzük – és most ne menjünk túl messzire ennek értelmezésével -, akkor a legtöbb párkapcsolatban felmerül az utód nemzés kérdése, ehhez pedig egy szoros kapcsolat, egy biztonságos családi közeg szinte elengedhetetlen, részben az anya másrészt az utód egészséges és biztonságos nevelkedése érdekében. És hol van itt az evolúció? Hát észrevétlenül működik a háttérben.
Ugyanis, mindehhez kell egy egészséges nő, aki majd kihordja a magzatot és kell egy erős és életrevaló férfi, aki a nemzés bonyodalmain túl, biztosítja az anya és az egész családi fészek biztonságát és jövőjét hosszú éveken keresztül, amíg az anya a gyermekével van elfoglalva.
Az anyának tehát meg kell bizonyosodnia, hogy a férfi alkalmas erre a szerepre, a férfinek pedig meg kell bizonyosodnia arról, hogy a választott nő majd megadja neki a szeretetet és gondoskodást, ami érzelmekre neki van szüksége a működéséhez. És itt kezdődik a bonyodalom. Mert a nő megadja a férfinek az érzelmeket és a gondoskodást, a férfi cserébe fenntartja a családja életszinvonalát és biztonságát, amíg megvan a kölkcsönösség, vagyis az egyensúly.
Ez a modell működött sok éven és sok generáción keresztül, mígnem egyre több ember kezdte érezni ennek a korlátait. Egyre többek számára lett mindez már inkább terhes és a konvenciókból kitörve kezdték megmutatni, hogy márpedig ők önálló életre is képesek. A család, az ott megélt biztonságos életvitel és szeretet pedig lassan átalakult az önálló egzisztencia adta biztonság, a szeretet pedig lett a kötetlen kapcsolatok által megélt érzelmek és szexualitás szabadságának trendi és jól működő alternatívája.
Mostanában tehát egyre divatosabb felhagyni ezzel a korábbi párkapcsolati modellel és szabadon szeretni és kapcsolódni, akár egyszerre több irányba is. Egyre nagyobb az igényünk egymás felé, hogy minden fél teljes értékű életet éljen önállóan is, bagyis, rendelkezzen önismerettel, legyen önálló életvitele és egzisztenciája. Mindkét félnek, hiszen fontos az egyensúly és ez ezen a szinten teljesen rendben is van, mert ez a tudatfejlődés szükségszerű lépcsőfoka. Ezt a párkapcsolati modellt, a korábbi alá-fölérendelős modell helyett, el is neveztük fifti-fifti kapcsolódásnak. Milyen szép is ez, nemde?
De a fejlődés itt nem áll meg és sokan ezt is meghaladva, kezdik érezni, hogy oké ez a nagy szabadság, de valami mégis hiányzik. Hiányzik az intimitás, hiányzik az a meghitt és biztonságos szeretet, aminek a szükségét valahogy érezzük, de talán még nem tudjuk pontosan megfogalmazni mi ez, hogy honnan jön és, hogy mi kellene mindehhez. A nagy szabadságunkban megélt magányunk okozta egyedüllét és érzelmi szűkösségünk alatt lassan talán azt is felismerjük, hogy azért nem találjuk az intimitás hozzávalóit, mert addig azt másokhoz kötöttük és kívül kerestük.
Lassan rájöhetünk arra is, hogy a korábban elvetett monogám kapcsolatok azért talán mégsem voltak olyan rossz megoldások. Akkor viszont a sok probléma és nehézség forrása is talán belül van és nem kívül, ahogyan azt korábban gondoltuk.
És tudod mikor lesz igazán értékes egy monogám kapcsolat?
Amikor rájövünk, hogy valójában nincsenek korlátok, amiket valaki más ránk akart kényszeríteni, ezért szabadság sincs, amit így elveszíthetünk ezáltal, mert mindez csak illúzió. Annak a csapdának az illúziója, amikor a saját még fel nem ismert működésünk, vagyis az önvédelmi stratégiánk ütközik a társunk szintén tudattalanul működő életvitelével. Az eközben megélt szorító vagy fájdalmas érzéseinket pedig öntudatlanul a másikra vetítjük, vagyis őt tesszük felelőssé mindezekért ahelyett, hogy befelé figyelve megtalálnánk a valódi okokat. Hogy a társunk túlzó szeretete talán csak az ő érzelmi szűkösségére utal amit talán az apjától szerezhetett, a saját fojtogató érzésünk pedig talán az édesanyánk túlzó gondoskodásának a berögzült testi érzete.
Mindezek felismerésekor pedig valószínüleg azt is felismerjük, hogy az igazi szabadság nem az, ha azt tehetünk amit csak akarunk. Az igazi szabadság maga a döntés. Amikor én dönthetem el, mit teszek meg és mit nem. Eldönthetem, hogy a megjelenő testi érzeteimre nem reagálok azonnal ösztönösen, hanem megkeresem a kiváltó okoat. És ekkor elkezdjük tudatosan önmagunkat kontrollálni, ami ezáltal már nem fojtogató lesz, hanem éppen hogy felszabadít, mert az ezáltal megélt szabadság már a valódi kiteljesedés lehetősége, a tudat szabadsága. Ez az érzés pedig épp azáltal erősödik, hogy eldöntöm mit teszek meg és mit nem, mert az igazi szabadság nem a tett megélése, hanem a döntés lehetősége.
A kapcsolatainkban ilyenkor a figyelem is lassan egyetlen személyre összpontosul és ez adhatja meg végül egy kapcsolat valódi értékét, az egymás iránti figyelem és törődés, ami már nem korlátoz és nem bitrtokol.
És mi kell mindehhez? Ez is egy döntéssel kezdődik, amikor felismerjük mi az, ami a jelenlegi életünkben nehézséget jelent és, hogy ezeket a nehézségeket csak mi magunk oldhatjuk meg. Ugyanis minden nehézség teljesen egyedi és szubjektív, tehát kizárólag önmagunkon belül létezik ezért a megoldást is belül kell megtalálnunk.
Legutóbbi kérdések